Táboros dalaink listája
Tudod, hogy nincs bocsánat
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat
Légy, ami lennél: férfi
a fű kinő utánad
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz
Maradj fölöslegesnek
a titkokat ne lesd meg,
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy ne vesd meg
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s így nem szerethetsz
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szívedhez
vagy vess el minden elvet
s remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat
Légy, ami lennél: férfi
a fű kinő utánad
Tudod, hogy nincs bocsánat
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat
Légy, ami lennél: férfi
a fű kinő utánad
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz
Maradj fölöslegesnek
a titkokat ne lesd meg,
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy ne vesd meg
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Hittél a könnyű szóknak,
fizetett pártfogóknak,
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s így nem szerethetsz
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szívedhez
vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat
Légy, ami lennél: férfi
a fű kinő utánad
Éjfélre kondult
Éjfélre kondult a Szent Márk harangja
Alszik Velence minden lakója
Künn, a messzi nagy világban minden elpihen
Csak egy árva gondolás jár künn a tengeren
Élt egyszer egy principessa, arca, mint a hó
Palotája kapujában száz aranyhajó
De õ csak egy korhadt kérgû gondolában ült
Miközben az esti szellõ lágyan hegedült
Nézte-nézte Lazaroni szép arany haját
Arany haját, eper ajkát, karcsú derekát.
Miért van az, hogy õ csupán egy szegény gondolás
Szegény, árva Lazaroni, szíve csupa gyász
És mikor a Sóhajok hídján eveztek el
Nem törõdött Lazaroni többé semmivel
Megölte a principessát künn a tengeren
Ne csókolja eper ajkát többé senki sem
Éjfélre kondult a Szent Márk harangja
Alszik Velence minden lakója
Künn, a messzi nagy világban minden elpihen
Csak egy árva gondolás jár künn a tengeren
Száll a kakukk
Száll a kakukk, röpdös,
Zöldell már a bükkös,
Erdõ zöldell immár,
Raszta ra planyína.
Sej, zöld erdõnek sátra, Hûsítõ forrása,
Sej, zöld erdõnek sátra, Igazi anyácska.
Legényeket szednek,
Katonának visznek,
Íjuk mi magunkat,
Tölgyfa levelére.
Sej, zöld erdõnek sátra, Hûsítõ forrása,
Sej, zöld erdõnek sátra, Igazi anyácska.
Gondolj legényekre,
Bolgár szegényekre,
Tarka báránykára,
Fehér pálinkára.
Sej, zöld erdõnek sátra, Hûsítõ forrása,
Sej, zöld erdõnek sátra, Igazi anyácska.
Erdõ benned járunk,
Te légy a lakásunk,
Téged oltalmazzunk,
Becsülettel haljunk.
Sej, zöld erdõnek sátra, Hûsítõ forrása,
Sej, zöld erdõnek sátra, Igazi anyácska.
Akasztófavirágok
Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
A dombtetőn, barát vagy idegen,
Ne gúnyolódj e három jómadáron,
Kik itt lengünk a sárga zsinegen
A barna rongyok hulltak már a fáról,
S át harminchárom sáros vármegyén
Hárman jöttünk koldulva Flandriából:
Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.
És egy nap térdig hóban állt a róna,
S a házakból követ dobtak ki ránk,
S a réteken nem nőtt, csak csipkerózsa,
S deres kökénytől felkopott a szánk,
Ott volt a varjú is mely máma károg,
Felettünk újra itt a dombtetőn
S mi ültünk árván fázva fenn az árok,
Partján a ködtül megfakult mezőn
Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,
S ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
S ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
Rebegj értünk egy Áve Máriát
Hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
s az égig jusson e három zsivány,
hogy ott lovagoljon fenn a szivárványon,
ahol nincsen se Úr, se szolga már.
Bánat
Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.
Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.
Aj-na-naj, na-naj-na-naj,
Aj-na-naj, na-naj-na-naj,
Aj-na-naj, na na na na naj,
naj na na naj naj na na naj.
Farkas leszek, takaros.
Varázs-üttön megállok,
ordas társam mind habos;
mosolyogni próbálok.
Ünőszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.
Aj-na-naj, na-naj-na-naj,
Aj-na-naj, na-naj-na-naj,
Aj-na-naj, na na na na naj,
naj na na naj naj na na naj.
Gyöngy az idő
Gyöngy az idő
Vándoroljunk
Nincs szekerünk
Bandukoljunk
Lassú folyó
Ága mellett
Járjuk a nagy
Fűzfa berket
Ájnánánánáj Nánánánánánáj
Este a láb
Gyönge fáradt
Lombok alatt
Nézünk ágyat
Szőcske bokán
Jő az álom
Száll a világ
Lepke szárnyon
Ájnánánánáj Nánánánánánáj
Butter Flórián
Birsalmafa árnyékában
Sír egy csacska lány.
Elhagyta a szeretője:
Butter Flórián.
Fülemile hangicsál
A birsalmafán: HA HA
Ha Meghalok, ha nem szeretsz,
Oh Butter Flórián
Falu végén van egy kút
Falu végén van egy kút, van egy kút
hová minden út befut
Megfürödnek az utak
azután továbbfutnak
jumá-ju-jum-má-jum.
Juhászlegény kesereg, kesereg,
kilenc juha elveszett,
mind a kilenc tarka volt,
selymes, arany gyapja volt,
jumá-ju-jum-má-jum.
Juhászbojtár kesereg, kesereg
Kilenc juha elveszett
Mind a kilenc tarka volt
színes arany gyapja volt
jumá-ju-jum-má-jum.
Közeleg az éjszaka, éjszaka
Juhászbojtár jer haza
Nem mehetek fut a juh
estére tán hazajut
jumá-ju-jum-má-jum.
Aranyágon ül a sármány
Arany ágon ül a sármány,
kicsi dalt fúj fuvoláján,
arany égen ül a bárány,
belezendít citeráján.
Rámná-rámná-rámná-ná-ná-ná
Rámná-rámná-rámná-ná-ná-ná
Rámná-rámná-rámná-ná-ná-ná
Rámná-rámná-rámná-ná-ná-ná
Piros alma szívem ágán,
kivirító koronáján,
aki kéri, neki szánnám,
akinek kell, sose bánnám.
Rámná-rámná-rámná-ná-ná-ná
Rámná-rámná-rámná-ná-ná-ná
Rámná-rámná-rámná-ná-ná-ná
Rámná-rámná-rámná-ná-ná-ná
Azok a szép szász leányok
Azok a szép szász leányok,
kihúzós kendőben járnak,
Ki van húzva ja kendője,
Elhagyta ja szeretője,
Illik a tánc a cudarnak,
Minden rongya lobog annak,
Lobog elől, lobog hátul,
Lobog minden oldalárul.
A kisasszony azt hiszi,
Hogy a betyár elveszi,
Ne higgye azt előre,
Semmi válik belőle,
A kisasszony gyönge méz,
Mindig a tükörbe néz,
A kisasszony gyönge teste,
Megkívánja minden este.
Szerettelek, nem kellesz már,
Szidott anyád, ne szidjon már,
Nem fog meg az anyád átka,
Szálljon a maga nyakára.
Nem kívánok egyéb átkot,
Számolj meg egy véka mákot,
Élj addig, míg meg nem eszed,
Minden napra egy-egy szemet.
Éjjel-nappal mindig iszom,
Soha ki nem fogyaszthatom,
Árok, árok, keskeny árok,
Nem gondoltam, hogy így járok:
Beleestem, benne vagyok,
A szerelem rabja vagyok,
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.
Éjfél van
Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.
Kék tűzeső
Kék tűzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást megutáltam:
rontja az embert.
Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
s ne lakjék más a szívedben.
Te finom-suhanású leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész is szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!
Fene mind az ivó-helyeket,
verset sem írok, ha kívánod:
simogatnám lágy kezedet,
s hajadat, mint őszi virágot.
Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova távol.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
Két karodban
Két karodban ringatózom csendesen.
Két karomban ringatózol csendesen.
Két karodban gyermek vagyok, hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te, s hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te, ha félek.
Két karommal átölellek, s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd a halálnak csöndje sem.
Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Lydiához
Míg én voltam a kedvesed,
S felfénylő nyakadat még nem ölelte más
Ifjú, míg veled éltem én,
Nálam jobban a dús perzsa király sem élt.
Á-ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-ná-náj-náj,
Ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-náj-ná-náj.
Míg más nem hevített, csak én,
Míg el nem ragadott tőlem a trák Chloé,
Rólam szólt a dalod, s olyan
Híres voltam, akár hajdani ősanyánk.
Á-ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-ná-náj-náj,
Ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-náj-ná-náj.
Lantot penget a szép Chloé,
Fenséges szerető és dalos ajkú is;
Hogy megváltsam az életét,
Vállalnám a halált boldogan érte én.
Á-ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-ná-náj-náj,
Ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-náj-ná-náj.
Engem meg Calais szeret,
Testem most vele ég egy szerelem tüzén,
Hogy megváltsam az életét,
Vállalnám a halált kétszer is érte én.
Á-ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-ná-náj-náj,
Ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-náj-ná-náj.
S mit szólnál, ha a régi láng
Fellobbanna ma és szőke Chloé helyett
Hozzád kötne a vágy megint,
S ajtóm újra neked nyílna ki Lydiám?
Á-ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-ná-náj-náj,
Ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-náj-ná-náj.
Szép csillag Calais ragyog,
Náladnál meg a bősz Ádria sem vadabb,
Nád sem hajladozóbb, de nézd!
Csak véled tudok én halni is, élni is!
Á-ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-ná-náj-náj,
Ná-ná-ná-náj-náj, ná-ná-ná-náj-ná-náj.
Marasztaló
Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat!
Ne menj, várj még: mert a tájék sötétben marad.
Ág nem ing már, fecske nem száll, béres nem arat.
Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat!
Ná ná náj náj ná ná náj náj ná ná ná ná náj
Ná ná náj náj ná ná náj ná ná náj ná ná náj.
Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat!
Ne menj, várj még: mert a tájék sötétben marad.
Ág nem ing már, fecske nem száll, béres nem arat.
Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat!
Megkötöm lovamat
Megkötöm lovamat szomorú fűzfához,
Megkötöm szívemet, gyönge violámhoz,
Lovamat eloldom, mikor a hold felkel,
De tőled, violám, csak a halál old el.
Gyere bé, gyere bé, gyönyörű kismadár,
Csináltatok néked ezüstből kalitkát,
Ezüstből kalitkát, aranyból ajtaját,
Aranyból ajtaját, gyémántból a zárját.
Nem szoktam, nem szoktam kalitkában hálni,
Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben járni,
Zöld erdőben járni, fenyőmagot enni,
Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.
Őszhöz
Őszi éjjel, hősi hévvel
Álmokat lehelek a hajába.
Nap korongja érte kel fel,
Évszakok erednek a nyomába,
Évszakok erednek a nyomába.
Nyári harmat, körte illat
Táncol a nyaka körül a téllel.
Vére izzón forr a dérrel,
Hajnalig ölelem a szívemmel,
Hajnalig ölelem a szívemmel.
Ölelj úgy, mint a szél,
Szabadságod égig ér,
Fényed árad éjeken,
Benned él a végtelen.
Éjjel ébred, arca lángol,
Tombol a kikelet a szemében.
S én ledobva éj kabátom
Pillanatom adom a kezébe,
Pillanatom adom a kezébe.
Ölelj úgy, mint a szél,
Szabadságod égig ér.
Fényed árad éjeken,
Benned él a végtelen.
Wittenberga
Mikor Wittenbergának kapuját döngettem,
a rector magnificus így szóla énnekem:
Hej, domine, spectabilis!
Látszik, hogy kend magyar!
Úgy döngeti-zöngeti, rengeti-zengeti azt a kaput,
mint a jeges zivatar!
Valse Triste
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
Az éjszaka
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
Alszik a pókháló közelében a légy a falon,
Csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
Alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály.
Kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
Alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
Alszik a holdban a láng, hideg érem az égen,
Fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.